Valamit itt hagyok

Valamit itt hagyok

Már ébredő szélben táncol a nap

Szemed újra nyitva – látod Önmagad

A folyam a szívvel – végleg elragad

Távol már a pillanat, mi szülte álmodat.

 

Refr.: De kínod egyre nő – mit tehetsz velem

Te ébredő erő, a lakatlan szigeten

Hiába az árvíz – én álva maradok

Tudom, valamit, valamit itt hagyok.

 

Ha más a kérdező, Téged nem is figyel

Lassan majd az ábránd a valótlanba rejt

Te csak haladj, sétálj, s kérlek meg ne állj

Az lesz majd a végszó, ha halkan ordibálsz…

 

Refr.: De kínod egyre nő – mit tehetsz velem

Te ébredő erő, a lakatlan szigeten

Hiába az árvíz – én álva maradok

Tudom, valamit, valamit itt hagyok.

 

(valamit itt hagyok… valamit itt hagyok…)

 

Neked

Neked

Szívemmel homokba rajzolok
Aranyból építek tornyot a parton
S ahogy egyre közeledek Feléd
Úgy lesz mind jobb táptalajod
Az illatos vidék, hol gyökered
Eresztéd belém.

Újra életre hívtak az Angyalok
Azt mondták Te vagy, s ha rajzolok
Valóra válsz, csak járuljak Eléd Most
S ne féltsem nyitni a relét
Hisz pontosan tudom, hogy boldoggá
Veled tenne a sors.

Világunk törékeny volt egykoron
Ma már sziklaszilárd életöröm
Nyugalmunkat ajándékként
Minden percben megköszönöm!

NEKED

“Szeret”

“Szeret”

Gyöngyből virágszirom nyílik szemedbe
Mosolyod átölel, s rohanok nevetve
Feléd

Szívedből száz szó és könnypatak
Nyugalmat lel kezeid alatt s
Reményt

Körben sok ember az úton elhalad
Nem értik mitől más a két hallgatag
Ember

Hogy miért ad értelmet a csend
Hogy a szünet szavaink közt fejünkben cseng:
“Szeret”

Szárnyak

Szárnyak

Fehér virágot fúj arcomra a szél
Utadat kíséri nappal és az éj
Bárhova sodor, követlek Téged
Nem követelve szerelmes kiléted
Szárnyalunk vitorlán
Lépteink szelíden
Szívem oly szaporán
Kalapál, hevítem
Akár egy tűzmadár
Égek a karodban
Más minden szó ma már
Élek a valódban

Pipacsmező bont izzó szirmokat
Rügyét a tavasznak, s abban is Te vagy.
Te vagy a fénye, kis kezed simogat
Minden érintés csak jobban hivogat.
Ajkunk, ha összeforr
Szerelmes ölelés
Szelidít, s közben oly
Végtelen öröm ér…
Akár két tűzmadár
Repülünk alakban –
Szívünk is közös már:
Tiéd lett titokban…

Életre kelt…

Életre kelt…

Úgy kelt életre egy pillanat alatt
Akár száraz fű az eső után
Csillag hullt alá s néztük
Ahogy eljő a megújulás
Hitet vetett bennünk, s mi maradt talaj
Már reményként gyűrűzött folyó
Áradt szivárvánnyá
Elsöprő hóvihar.

Úgy kelt életre érintésedtől a por
Akár álommanók szőtte kabát
Elbújtam, s ott megpihentünk
Alá, ahol senki se lát
Ízekre tépett, hogy újra összerakjon
Véremben pezsdült a nyári szél
Megsimított, s átkarolva
Átölelt már minden éj.

Ha itt vagy

Ha itt vagy

A táj, hol megtalált az ébredés –
Már más, mint ami volt
Sok válasz közt pár kérdés:
Megoldható gond.
Ott állt, ki a Földről elrabolt
Szárnyakkal érintett, s létezés
Futotta át karomon
A meg nem szűnő halk rezzenést…

 

Új élet lépett a sötét terembe
Hideg volt és fáztam
De nem féltem, sietve
Rohantam a ködbe, s vártam
Hogy homlokom belepje a bűbáj.
Mert teljes volt az a nap.
Kopár sziklán édesen friss fű vált
Az elsővé, ki megpillanthat.

 

Nem volt többé kérdés, eggyé vált a harmattal
Táplálva zöldje erejét
Zakatol a szív is, őrült robajjal.
Nem volt többé válasz, szememből olvasott..
S tudta jól, hogy elejét
Éljük még az útnak, s hogy
Lesz még havas táj is
Mégis más, ha itt vagy.

Merengő

Merengő

Reszket a kéz, fagyos az éj
Fárad a szem, mi nyugodni tér
Besurransz Te is, mint ártatlan gondolat
Űzöd a zajt, s messze a gondokat.

Tétova szív, Érted kiállt!
Rövid a lét, üres a világ…
S benne a fény, az álmatlan éjszaka,
Játszod a dalt, s szólít a szív szava.

Teret nyer a vágy, izgalmas oltalom…
Pihennék, mint hópihe válladon.
Lennék egy érző, forró szenvedély,
Lennék a féltő, reményt hozó éj
Hallgatnám percekig – néma szavaid
S ringatnám álmomba titkos gondjaid.

Nevet rám az éj, s egy hangot felidéz
Telhetetlen játék, mit elém tár a kép
Lennék magas fűzfa egy szikla tetején
Lennék csak víz, táplálva, ami él…
Ha nem lenne szekund, nem lenne terc
Mégis így lesz teljes minden egyes perc…

Utazás

Utazás

Áttetsző fémhúron csúszom le
S az ágy jéghideg, testem nem fedi be
A takaró büntető, megbújnék valahol
Hol csak a csend ölel, s távolban vagy közel…
De vonatom zakatol.

Vonalam görbe már,
Megtört a dörzsmozsár
Jéggé vált gyermekem, szívével meztelen
Harcol a tereken, nyugaton s Keleten
Egy más világra vár,
Hol a város hallgatag, mert a zaj elmaradt
A múlt század hajnalán.

Ne kísérts édeset, se omlósan finomat
Alva sem döntheted romba a kínokat
Írok, mert így lehet – egységes méretet
Öltő harc jöhet, melyet, ha kérdezed
Nem nyerhet ész se meg
Szívvel meg nem lehet
Létezni itt Neked!

Ne kísértsd szomjazón a napsugár melegét,
Megnyíló ajtómon sétálhatsz könnyedén.
Bármerre tart az út, múzsám most Te leszel
Dalokat ébresztve minden hangjegyeddel…

Nekem

Nekem

Nekem már oly végtelen az idő
Mit nélküled töltök el,
S mögöttem ciripel
A halk gitár…
Hogy nincs mondat – kérdező –
Melyben Hozzád közelebb
Simulhat kicsivel
Az égi láng…

Nekem már nincs kegyelem, se bő
Nadrágot nem szab rám a sors.
Elfeledtem az álmot,
Bár tárt karokkal…
Ha majd lesz jelened – a jövő –
Barátod én leszek, ha torz
Sebet nem is ejt ajkamon
A sodródás bajoddal…

Neked még van vigaszod, tápláld,
Mint fatörzs a gyümölcsöt!
De ne feledd sose azt,
Ki mindig is…
Melléd oszlopként odaállt
Sírhattál könnyekkel örömöt
El Téged nem hagyott
Nem is volt… Hallgatott…

Életút

Életút

Átkarolt reszketőn a gyász.
Azt mondtam, maradj még itt,
De e mondattal tovaszállt,
S mindent magával vitt

Az erdőben lakott már
Hol a „csend honol”.
Amott nincs tél se nyár –
Az úton van valahol.

Az út, mely hosszában törik meg
Mégis rövid emberi lépteinknek
Csak egy keringő vérző szíveinknek
S a lényeg láthatatlan, mégis ismeritek.

Ha becsukom a szemem, akkor hagyom igazán
Hogy szabadon szárnyaljak, mint a madár.
Hogy meglássam a szépet – s végre Téged is
Álmosan hajtva fejem a szívedig.

A sors úgy oszt létet, akár a mérleg
Méri az enyém és csakúgy a Tiédet.
Büntet és oltalmaz – elpusztít s jutalmaz
S tagadva tagad meg, suttogja utadnak:

„Ne keress merengőn!
Ne szeress elejtőn!
Ne múlass felejtőn!
Ne engedj a lejtőn!”

Fénybe nézz