Browsed by
Szerző: admin

Esőcsepp

Esőcsepp

Halkan koppanó csepp járt táncot
Átélt ezerfele foszló, atomokra bomló
Hangtalan megsemmisülést.
S miközben néztem eltűnő csodáját
Puha érintésként siklott rajtam át a gondolat
Hogy hova lett, s hol volt eddig, hallgatva nagyokat…

Miért nem ér semmit már, miért ily értéktelen?
Megvenni bár nem tudod, dacolni kár vele
Szeretni vágysz, s unod, hogy takarnod kellene
Így tanították – a “Nagyok”!

Kiért nem ér semmit már, s ki ért meg egyátalán?
Nevetve szállsz olykor édes, tiltott utadon
Meg nem tagadhatod, hisz szívednek jutalom
Ezt követelte – a “Halott”!

Mégis.. A csepp akár az álom
A semmiből jött, talán utánam
Vele együtt én is megtalálom…

S a rezgő levél, életre kél
Lombozatom – kárhozatom
Tiszta a szív – itt a tavasz
Könnyekre majd mosolyt fakaszt.

Szumma

Szumma

Úgy kezdeném
Hogyha megértenéd
Volt egy hang
Ami bennem él… s kitört Feléd.

S úgy folytatnám
Hogyha elmondhatnám
Hogy a dalt
Könnyek szülhetik – s meg is ölhetik.

Refr.:
Már rég a múltban jársz
Szomorú, de nem jutsz át
Köteléked eltépnéd, de félsz talán
Amiből kiindultál
Az a HÉV már rég nem jár
Amitől csak kicsit fáj, de öl…

Sötét volt az éj
Amikor elmentél, babám!
Árokba vetett kép
Tépett madár

A szív úgy zilál
Elrohan meg se áll ma már
Poros kép őrzi még
Szobám falán

El nem veheted…

El nem veheted…

Kócos éj
Lassan kúszik át rajta a fény
Remegés, rohanás…
Zajt hallok az út eljén

Te vagy itt
A csend messze vitt
Érintés, suttogás…
Várlak még…

Hallom mindig éneked
Messze elrepítheted
De el nem veheted – nem veheted

Szívem ketté törheted
Árkon bokron túl lehetsz
De el nem veheted – nem veheted

Fagyos a tél
Arcod hófehér
Megfért egymás mellett
Fekete és fehér…

Itt hagytál
Elmentél
Bár nem így akartad, emléked őrzöm
Mindörökké

refr +

Nincsen többé dallam
Mi elhagyná a testet
De mindig szól csak halkan
Száz cseppből is egy lesz

…………

…………

Kókadt ág húzza szívem
Más most a nap – nélküled
Az idő őröl, s megint nem
Érint meg a fény, s üres
Szobám falán nem táncol
Az árnyék sem az éj leplén
Utamat már máshol járom
Sétálva a Duna hűs vizén.

Kék most az ég, mégis…
Talán hátravan egy tánc,
Mit, mint fénylő égisz
Senki meg nem hall s lát
Mögöttem madár szárnya
Rebben, oly korán kelt ő
Szabadságra éhes, árva
Szeme tükrén kicsi felhő.

Integetnék, de nem lehet
Búcsú helyett Feléd remény
Sugárt tükörként török meg!
Tedd el, Tied, veled egész…
Felettünk borús az ég,
De utat tör a Nap melege
S meglásd – milyen ne légy
Mert ott mindig nevetnek Veled!

Tétova szív

Tétova szív

Szelíd szíved lágy patak
Arcom benne fürdetem..
Első gondolat Te vagy
Minden álmos reggelen.
Gyémánt szemed rám nevet,
Bár fénye engem nem szeret,
De mégis minden pillanat
Csak megnöveli szomjamat.

Kecses kezed oltalom
Álmot hozna minden éj!
Hogyha majd egy szép napon
Az én párom Te lennél.
Nem lehet teher neked
Ne fuss tőlem messze el!
Nem kérem, hogy szeressél
Csak hű barátom Te legyél!

Kocka

Kocka

Reggel még fiatal voltam
Most már öreg, s rímtelen
Nem dobott még hatost
Egy rohadt kocka sem.

Nem lettem filmsztár
Díszes szép címlapon
S egy jó pont sincs már
A megkopott számlapon.

S mondd, mit jelent neked a kocka?
Elszórt sorsjáték, az élet dobta?
Vagy égetve megölel, vagy megölve felemel
Eltipor, leteper, hogy újat dobj,ha kell!

Nyár

Nyár

Napsugár megölel, átkarol a fény
Szikrázik játékával minden furcsa éj.
S ahogy lassan felébred a Nap
A bánat is végre távolabb halad.

Hajnal ébreszt, s az eltűnő csillagok.
Szirmot bont a nyár, s ont rózsa illatot.
Vigyázó szemedben a remény megpihen
S nem tagadom, inkább én is elhiszem!

Keresztút

Keresztút

Füst.. mohó bánatárnyék.
Ne játssz változó játék!
Éjbe szakíts szerteszét,
S hidd a vihar se remél
Rémülten vad álmokat.

Üss.. mint bábot a párja!
Legyek az a forró pára,
Kiről gyúlhat minden lángja.
S legyen a szívem is fal:
Fagyaszd jégbe örökké!

Küzdj.. de csak a létért!
Becsüld meg a feladatot
A harc mindig nehézség!
S a pofontól ha összetörsz
Ne állj fel hiába:

S ha mégis messze rohansz..
Ha nem is látsz már többé semmit
Egyet azért sose feledj:
Az út végére mindig elvezetsz!

Eső

Eső

Soha nem akartam többet… csak megérteni a világot. Megérteni, hogy én miért vagyok benne és hogy a Többi mit keres itt? Hasznos tagja lenni a társadalomnak. A hasznos tag alatt mit is értünk? Benne vagyok és élek – ezzel tag vagyok.
Hasznosnak akkor tekintenek, ha szolgálom a közt: dolgozom, tisztességesen egy nőt „tartok” – csúnya szó, inkább szeretek – aki hazavár az otthonba, az otthonunkba, amit megteremtettünk, amit mi teremtettünk, s gyermekünkben az én és az Ő szemét látom. Mit jelent ez és mit kell ehhez tenni? Ahhoz, hogy az életnek értelme legyen, el kell kezdeni, vagyis meg kell születni. A születést nem mi választjuk, de nem is azok, akik eldöntik, hogy egy új életnek van most itt az alkonya. Ők sem tudják, hogy én ki leszek, s én sem tudom, ki lettem volna, ha nem én leszek…
Életünk során néha elfelejtjük, hogy létezik más is, mint egy evolúciós berögződés. Hogy többek vagyunk, s mindannyian többet érünk holmi „biológia csodánál”, amit itt, ezen a bolygón életnek hívunk. Ha körülnézünk, apró dolgok mellett a mi létünk kicsinyes, gyakorlatilag eltörpül. Ha értelme van is – egyik oldal sem bizonyított – mindenesetre érdemes arra is figyelni, hogy más is van itt rajtunk kívül. Azt is jó tudni, hogy nehéz járni ezt az utat: embernek megszületni könnyű, de emberként meghalni keveseknek sikerül… s hogy miért? Mert egyszerűen hátat fordítanak mindennek, átgázolnak a másikon és önző módon csak az ÉN-t látják. Nincs senki, csak az ÉN.
Néha görcsösen ember akarok lenni, néha – anélkül hogy figyelnék rá – több tudok lenni, s van időszak, amikor több akarok lenni, de nem tudok. Mert mint ahogy a varázslat, úgy az ember is múlandó és főként nem kényszeríthető.
Soha nem akartam többet.. csak szabad lenni, mint a madár és szárnyalni a kék ég felett. Írni akartam, szépet, hogy kiadjam magamból mindazt, amit érzek. S hogy miért? Talán mert zavar, hogy nem érzi az egész világ, talán azért, mert az, ha megosztom mással, nem csak nekem lesz öröm, hanem tudatra ébred az emberiség. Sajnos azonban rá kellett jönnöm, hogy az írás és a zene szép eszközök, de kevesek mindehhez. Nem tudok velük célt érni, s talán azért, mert görcsösen akarom. Mert ember is úgy akarok lenni, hogy figyeljem… hogy tudatoson legyek s maradjak az.
Esős, borús napokon magányomban gyakran gondolok sok mindenre. Megfogalmazódik bennem a mi lett volna ha és minden életúttal kapcsolatos kérdés. Aztán meggyújtok 8 gyertyát. Az asztal közepére helyezem őket. Késő délután van. Az ég már most sötét, csak halvány napsugár szűrődik be az ablakon az elhúzott függöny rései között. Úgy érzem, az idő végtelen, s nem is lehet más. Nyugalom jár át, kicsit megpihen zilált lelkem, ahogy a lángok fényében ringatom magam. Nem akarok világot váltani, nem akarok megfelelni a társadalomnak, nem akarok gondolni se rosszra, se jóra, csak figyelni azt a csodát, ami körülvesz: a világunkat. Hiszen annyira véges csoda, hogy kár lenne akár 1 másodpercet is elvesztegetni másra. Hiszek benne, s az emberi boldogságban. S onnantól minden bú szertefoszlik, mígnem el nem alszik az egyik gyertya. Az eddig 8 helyett, már csak 7 lobod és nyaldossa a mécses oldalát. A 8. láng meghalt. Így élem meg. Jó volt pedig együtt lenni és merülni bennük. S felmerül bennem a kérdés: vajon miért ő? Érezte-e, hogy be fog következni? Nagyjából együtt születtek – hiszen együtt gyújtottam meg őket, ezért míg ezen merengek, további két láng kialszik. Már csak 5 mécses világít a sötétben. Ekkor elgondolkozok: miért az elmúlással foglalkoztam? Miért szenteltem időt annak, ami már nincs és miért nem foglalkoztam azzal, ami még maradt nekem? Miért nem azt csodáltam, ahelyett, hogy a másikat sirattam, hiszen neki már mindegy. Önző lett volna? Kinek a szemében? Ő már elment és talán életét sokkal teljesebben élte meg, mint én. Talán sosem foglalkozott volna ilyen kérdésekkel. További 3 mécses alszik ki. Már csak kettő lobog, megszűnni látszó lánggal. Egészen sötét van már, a szoba fényét csak az ő fényük tartja életben. Lefekszem az ágyra s onnan figyelem őket tovább. A két láng közül észreveszem, hogy az egyik gyengülni kezd. Már nem félek, tudom, hogy ez az élet rendje. Csodálom, ahogy lassan kialszik és vele együtt egy kicsit sötétebb lesz a szobában. Az utolsó mécsest még jobban érzem át, vele együtt én is lángra kapok, minden rezdülését felveszem. Igyekszem nem arra figyelni, hogy neki is véges az ideje, hiszen így nem lehet létezni. Egy-egy pillanatra lehunyom szemem és elképzelem, milyen lehet lángnak lenni. Milyen érzés folyton égni, cél nélkül rohanni a világban. Annyira belefeledkezem ebbe, hogy el is felejtem, hogy figyelnem kell rá, hiszen ideje véges. Felkapom fejem. Megnyugvással tölt el, hogy még lobog a láng. Olyannyira lobog, hogy talán még magasabbra csapnak sárkány nyelvei, mint valaha. Nem félek tőlük. Ismét becsukom szemem, de már nem akarok gondolkozni, elfáradtam. Belefáradtam az apró elmúlásokba, így egészen máshova megyek. Ahogy lehunyom szemem a láng is egyre kisebb lesz. Kialszik ő is, az utolsó, s vele együtt elalszom én is, az egyetlen. Mivel az ember nem olyan, mint a gyertyaláng. Ha elalszik, másnap ismét felébred. Talán több lesz, talán kevesebb, mint előtte volt, de mindenképpen megváltozik.

Eső

Eső

Kopp.. kopp.. így szólt hozzám:
Reszkető hideg, s cseppekben hullt
Ott.. most.. átjárta szobám
Többen égtek az asztalon, vadul
Mint éji színes bogarak, világítva
Játszották hogy tudják, milyen is az
Milyen kinn a kín, hangosan ordítva
Milyen a villám, s milyen a fagy.

Kopp.. kopp.. így törték meg:
Susogó éji zene, a mesteri csendet
Szállt fölé az éjnek, s alá a várnak
Amit felépítenek, kiket haza várnak…
Válogatta földjét, mibe ivódott
Amíg Földet ért, hosszan vívódott
De amint Földet érintett, álma teljesült
Eggyé lett ő azzal, s meg is semmisült.

Kopp.. kopp.. játssz tovább ha kell!
Cikázz, csapj le fényként égi jel!
S én is majd, lassan követlek
Ott leszek, de nem leszek haladásod gátja
S majd ha rám is hullajtsz könnyeket
Ha tovább is mész, szép lesz a halála
Ahogy Földet érsz.. ahogy partot érsz
S mint ki hosszú útjáról: haza, hazatérsz.