Abdai Zsolt

Vártam sokáig, hogy ébredj fel gyermek!
Hogy a szilánkokat, ha fáj is
Kezedbe tegyed, s az égig emeljed.
Fáztam, s csak ámít, ha kérdez a termed
Melyben a sötét elbújt, s a báj is
Csak lágy tengerhab, szűnő, hazug érzet.

Jártam a bálba, hol keringőztünk sokat
Még hittünk a szóban, ereje volt
Éreztem kezemben, minden nagy elporlad
Mert tudtam, hogy ki az élő s ki a holt.
Talán a város távoli pontján élt ő
A mindent elsöprő, örökké féltő.

Vártam sokáig, hogy lépni merjek!
A vad indákat szertetépjem, ha fáj is
Birtokba vegyem, ó boldog legyen
Az lenne a perc, sosem szűnő kegyetlen
S karikát fújna a cigaretta füstből
Arca pirulna a titokzatos bűntől

Álmodj tovább, álmod már hit
Téves talán, mi Téged elámít
Mert az idő tengelyétől
Elfordul a föld is a helyéről.

Egyszer voltam látszat…
Amikor a selyemfonal
Apró cseppjei
Tisztává váltak.

Egyszer voltam képzet…
Amikor a tavaszra
Faggyal felelt
Rügyezésed.

Egyszer voltam álmodó…
Amikor az izzó láva
Lábam érte
Nem volt forró.

Egyszer voltam ember…
Amikor elmentem.
Egymagamnak
Visszajöttem.

Hangod csendben lehunyja szemem
Te halk dal, Te elmúlt szerelem
S a sziklák közt hömpölygő
Dühösen izzó folyóban őrlődő
Bíbor ajkad lágy vére
Tovaúszik vágytól égve
Mint zakatoló gyorsvonat…

Csak tűnődsz, hogy mit tehet velem
A végtelennek látszó égi türelem
Mit a léttől kaptam: egy vászon
Mire lefesthetném minden álmom
Így oly hamar jár félve
A múltat csak mesélve
Mint zokogó áldozat…

Hangod csendben lehunyja szemem
Te halk dal, Te fájó gyötrelem
S a sziklák közt sok kavics
Játssza mindennap hamis
Csillogását a világban élve
Szüntelen küzdve és remélve
Mint rohanó vadlovak…

Lassan gyűrűzik
A tenger fodra
Fagyott szilánkot
Hajt tova sodra.
Lángja most csak füst
Levegőért küzd…
Ablakot tár elé,
Mit keze még ér
Nem számit, hol él
Nem int már felé…

Lábát csak nézi
Ajkát nem félti
És titok ébred
A szenvedélynek
Parázsvölgyében
Izzó öblében
Átadva éjnek
S szeme erejének
Hogy eggyé váljon
Az ég és az álom…

Sokat vergődtél a tengeren
Most partra sodort a végzet
Harcosként állsz előttem
Mégis most is szíved éltet.

Letennéd a fegyvert már
Kimondanád, hogy vége
Nyomban földre omlanál
Ha átjárna a béke végre.

Mondhatnád, hogy a harc
Nem tűnik el nyomtalan
Felnevelt a sok kudarc
Otthon vagy s nem hontalan

Asszonyod és gyermeked
Így is büszke lenne Rád
S imáit az emberek
Érted égve mondanák

„Nem állhatok meg sohasem!
Életem a harc és a küzdelem!
A Napot akarom és az Életet,
Felhők nélkül, a tiszta kék eget!

Áttörni a képzelet vas falait
Csatában büszkén elveszni
Őrizni a múltnak vad tanait
S emlékezni, nem feledni!”

…egy eltépett jegyzet száll, fújja a szél
Darabját az rakja össze, mi szétt
új hajnal alkonyán úgy hajlik a fény
Mint ábránd, s hozzád ér újra az a kéz
…gondját az álompor szemedbe repíti
De ott van ő, s ecsettel gyengéden lefesti
Művészi lélek, éber tavasz árad
Hitet ad ajkad minden szép szavának
…miért várt rád oly soká eső szelíd cseppje?
Boríthatta volna tested az éj leple
Zárt ajtók mögött a hangok megtalálnak
Általad szólnak, és Érted muzsikálnak..

A szavak fuvallata íves vállad felett
Hűsítőn átsuhan, egy percre megremeg
Megáll az idő, s úgy keres merészen
Mint szemed egy csillagot – fenn a szabad égen
Tanakodik kérdőn – tova merre menjen
Hátranéz egy percre, hogy soha ne feledjen…

A hangok lágy dallama színes álmod alatt
Rezegve körbejár, egy tercre itt marad
Elszáll a felhő, de megéled ütemét
Mint kezed egy lágy, de féltő ölelést
Elhalkul ő is, csakúgy, mint a szél
Rajtad áll, hogy Benned mégis tovább él!

Titkok őrzője – mondd vajon
A megoldás a szívben
Vagy száz színben
Lakozik a végtelen hajnalon?

Mondd, vajon az álomvilág
Bontja szirmait
Mint a tavaszi láng
S hova jut, ha hív a hit?

Átfog az élet, mint tinta
Cseppje könnyem helyett
S úgy érzem már, mintha..
Mégsem tudom, hol a helyed.

Átérzem véred, s lüktetése itt
Kérdés lesz, ha nem vagy velem
Ó, mondd vajon a megoldás is
Való vagy csak én képzelem?

A híd hívott el hozzád..
Hát követtem lassan az utat,
Ami csak haladt, árnyak közt,
S még mindig Feléd mutat.

Amint az ember feláll
Igaz kincsért tova kutat,
Ami vaskalap a fej fölött,
S térdigérő ámulat.

A part szélét a lágy szellő
Kérdőn símogatja, így becézve
Arcra mosolyt csal elő –
Nem ez a végső ígéret

A híd már távol szel folyót…
Most egyedül járok a parton,
Nincs már súly, hát elhagyom.

Amíg vár bárhol egy hajó
Nem futhatsz folyton maratont
Hisz más utat ád gondos tavaszom.