Abdai Zsolt

Tenyeremben figyelem, hogy fut az erezet
Megállok egy percre, mélázva egy keveset
Ahogy a tavasz lassan rügyet fakaszt a fákon
Úgy bújok ki én is a régóta bezárt világból.

Vannak lények, kik a fényt keresik reggel
Kinek az ébredéshez édesen friss víz kell
Mégis mikor besüt a Nap az ablakon
Csak remélem, hogy Te is vársz a túloldalon.

Nem ismerem a jövőt, csak a múlt képeit
Mégsem követem a más ember lépteit
Mert az Igaz Gyöngy most is őriz Téged
Midőn én is őrizlek, s ott leszek, ha kéred!

Bár lennék hópihe ajkadon,
hogy fázhassak rajta egy szép napon,
s addig dideregnék ott egyedül,
míg csak a tél el nem ül…

Bár lennék kósza szél arcodon,
hogy fújhassak rajta egy néma alkonyon
s addig simogatnám édes vonalát,
míg nem fogadná tiszta tiltakozás…

Bár lennék könnycsepp szemedbe’,
hogy hullanék onnan kezedre,
s ott számlálnám a perceket,
melyeket még veled tölthetek…

Bár lennék a föld, mit talpad ér
hogy érezzem lépted hogy zenél
s dúdoljam utamon azt a dallamot
amit a gondolat erdeje adott…

Bár lennék húr gitárodon,
hogy segíthetnék magányodon,
s hagynám, hogy játsz addig rajtam,
míg a húr el nem pattan…

Bár lennék út a hegyek közt
hogy vezesselek a felhők fölött
s repíthesselek, hogy lelked nevessen
és boldog légy, boldog, Kedvesem!

Bár lennék Holdfény éjszakákon,
hogy játszhatnék veled az ágyon,
s addig kényeztetnélek sugarammal,
míg el nem vinnélek magammal…

Míg az éj ringat álomba, nézem, ahogy alszol
Hallgatom a dobbanásod, simogatom arcod.
Dúdolom a dalt, és várom, hogy úgy ölelj
Megmozdítsd a köveket, szeretve követelj!
Nem kérem én Tőled, hogy idézd azt a percet
Mikor az álmokat még valóként szeretted
Csak nézlek némán, virrasztva feletted,
Hogy, ha majd ébredsz, legyek első szemednek!

Úgy jutottam el a tájra, mint oxigén a testbe
Útra kelve, azt se bánva, hogy megölhet este
Valahol a sínek tudom, mindig összeérnek
Vonatom e hosszú úton, tovább követ Téged.

Úgy hittem a csillagokban, ahogy Te nem vágytál
Úrrá lettem kis karodban, míg Te is rám vártál
Valahol a szívek tudom, mindig összeférnek
Vonatom e hosszú úton, tovább követ Téged.

Újra élni minden percét, csukott szemmel lehet
Új, Fehér Tó itt születtél, letérdelek búcsú helyett
Valahol a kötelek tudom, végleg összeégnek
Viharban is gyökeret vernek, s égnek, amíg élek…

Angyali szó suhan bársonya szólít
Míg az a szél szabad illata bódít
Addig a hajnali pára a testet
Szívet és lelket álomba melenget.

Némák az órák – csend ölel estet
Várnék még Rád, csak nem hiszek többet
Magas fák lombja hűs árnyékában
Hull a száraz, sárga levél fájva

Táncra hív a tér, s ahogy kergetem
Magasba emel – mit felemeltem
Éjszaka sok apró porszemből vár
Két magas torony, hol madár se jár

Jó és a Rossz – Bűnös és Bűntelen
Napos vagy Sötét minden szüntelen
Mikor a Nap tüzel, kell a Sötét
De ha elborít, úgy hívod a fényt:

Azt, hogy egy percre szemében elégj,
Ne mondd, hogy Neked most ennyi elég!
Ne kérj, hogy többé ne keresselek
Arcod márványba vésted: szeretlek!

Vigyázok, s még mindig figyelek
Rád – Te betűkről eltűnő ékezet..
S mint pont az i-n úgy kérdezek
Ma még vagy ma is Hozzád érkezek.

Talán biztos most ez az út
Véget ért, vagy a végtelenbe jut?
De nekem a csepp maga a tenger
Lassan felnő erezett kezemben..

Karmolva simogatsz minden reggel
Édes az íz és keserű is számban.
Őrizz a szívben, és gyorsan felejtsd el!
Mert nem élhetsz holnap majd a mában…

Hova most megyek – nem követhetsz,
Csak emlékezz, és ne követelj!
Mert amíg a bíbor színű égbolt
Belőled tündököl, s mert rég volt
Tudom, hogy Benned már száraz avar
Mit szüntelen érzek, hogy fáradt, de mar
Egy szavadra vagy selyem ízű csókodra
Riadtan felkavar…

Örök vagy, mert Anna örök!
S amíg élek – Benned tündökölök
Majd mikor könny fakad egy dalból
Vagy dal fakad Érted a könnyből
S folyó lesz a tükörszínű gyertyacseppből
Vagy cseppé válik a vízzuhatag
Emlékezz, hogy volt vala egy őröd
Ki sohasem feledte angyali szavad.

Emlékezz, de többé nem kísértelek
Szeretlek és mindig szerettelek!
Nélküled, Kedves – csak így élhetek
Álomban, Melletted, kérlek adj helyet!

Mellettem árny suhan,
s egyre csak fel
Emel a fény, igen
Egyre csak fel.

Ahogy játszol a szóval
S ezzel velem is
Vágyom a szemed,
Mi minket messze visz.

Két élet.. édes a kísértet, vigasztal
Az álomból kinyúl a kéz, s az aszfalt
Forrón lábamba olvad, ahogy lépek
Puha talaj kell majd, hogy földet érjek

Repül a szó, már szorít az élet
A sebemre benzin jeleket éget
Érzések.. válaszok, kérdések.. Félek..
Mert ez az az álom, mi nem érhet véget!

Napfény kúszik álmos szemedbe
Szél susog odakinn
Fázol egyedül, mint ahogy én is
S nem szűnik a néma kín.

Ahogy a táj ébred – ringat a mező
Becsukod hát szemed
Tudom, hogy hol jár a néma gondolat
Akkor is, ha nem vagyok veled..

Reszket a test – csókodat szomjazza
Várok Rád, s a türelem
Olyan, mint a fény szíveden
Tükröződik Kedves, szemeden..